Sztálin pedofil volt, a bolsevikok a család felszámolásáért; az abortuszért és az LMBTQP jogok kiterjesztéséért harcoltak; a radikális baloldal az aberráció legalizálását követeli

https://magyarjelen.hu/a-pedofil-sztalin-35-evesen-egy-13-eves-lannyal-kezdett-viszonyt-akit-ketszer-is-teherbe-ejtett-vegul-elhagyta/

1. november 11-én Németország is kapitulált az I. világháborúban. A hadserege még mindenhol ellenséges területen állt, de a hátország már szétrohadt.

A vörös veszedelem az évek óta tétlenül várakozó flotta legénységénél ütötte fel a fejét, aztán pillanatok alatt szétterjedt a nagyvárosokba is. Baloldali felforgatók ordították, hogy nem akarnak többé Istent, Császárt és Hadsereget miközben a belvárosi kávéházak frontlógósai tépték le a tisztek rangjelzéseit és a rokkant katonák melléről a Vaskeresztet. Szóval az játszódott le nagyjából, mint nálunk, Magyarországon.

De a németeknél más is történt. Nem minden katona adta le a fegyverét a frontról hazatérve. Nem akartak beletörődni, hogy ez a történet így érjen véget. Nem azért harcoltak éveket, nem azért temették el bajtársaik tömegét, hogy aztán minden szétessen, amiben hittek. Katonatisztek, rohamosztagosok, tengerészgyalogosok álltak össze Freikorpsokba (szabadcsapatokba) olyan parancsnokok vezetésével, mint von Epp tábornok, Ehrhardt korvettkapitány vagy Pabst őrnagy.

És nem sokat tétlenkedtek. Már januárban rázúdultak a vörös fővárosra, Berlinre, és napok alatt megtisztították. A kommunistáknak esélyük sem volt a négy éven keresztül a flandriai vérben és sárban edzett veteránok ellen. Olyan erővel és elszántsággal vetették magukat az elbarikádozott utcákra, mintha egy francia lövészárok lenne. A gyűlölet és az elkeseredés fűtötte őket. Elvették a becsületüket, az egyenruhájukat, a fiatalságukat... de a hazájukat nem akarták adni. Ezek az arcok nem kértek kegyelmet, de nem is osztogattak. A vörösök vezetői pillanatok alatt a Spree folyóban találták magukat golyóval a fejükben.

És nem volt megállás. Hasonló módszerekkel véget vetettek a bajor és a brémai tanácsköztársaságnak majd a ruhr-vidéki kommunista felkelésnek. Utána a Szilézia elfoglalására érkező lengyeleket is megverték, majd kiűzték a szovjeteket a Baltikum déli feléből. Az Antant belátta, hogy Németország még mindig kemény dió... róla meg sem kísérelte levágni a területe 2/3-át.

A Freikorps megmutatta, hogy lehet akármilyen reménytelen a helyzet, amíg ott a harcos kezében a fegyver, nincs minden veszve...

ℹ️ Gerilla

A ma élő korosztály már csak a tankönyvekből tudja, hogy 1914-1918 között egy világméretű háború tombolt, amely a magyarság számára nemcsak a világpolitikai események és a geopolitika diktálta szükségszerűség, hanem honvédő háború is volt.

„Ez a háború az egész nemzetnek jogos önvédelmi harca.” (gróf Tisza István miniszterelnök)

🪖 Az Osztrák-Magyar Monarchia tagállamaként a Magyar Királyság területéről 3,6 millió férfit mozgósítottak – dédapáinkat, ükapáinkat –, akiknek egy része a Magyar Királyi Honvédségben, míg mások a közös haderő alakulataiban szolgáltak ott, ahová Magyarország védelmi határvonalai kitolódtak.

A Trianon előtti Magyarország területéről 530 ezren haltak hősi halált. 🪦

🇭🇺 A magyar katonák a háború alatt több sikeres fegyvertényt is véghez vittek:

⚔️ 1914 telén a limanovai csatában megállították és a Dunajec folyó mögé vetették vissza a Krakkó felé áttörni készülő oroszokat.

⚔️ 1915 tavaszán a Keleti-Kárpátokban, az Uzsoki-hágónál vívott "húsvéti csatában" megállították az orosz haderőt.

⚔️ 1915 májusában áttörték az orosz frontvonalat Gorlicénél, majd a tavaszi-nyári galíciai hadjárat során visszafoglalták az 1914-ben elvesztett területek zömét és kiszorították az oroszokat a mai Lengyelország területéről is.

⚔️ 1915 őszén elfoglalták Szerbiát. A szerb hadjárat a világháború egyik legsikeresebb hadművelete volt, amely megtorolta az előző évi szarajevói merényletet.

⚔️ Az Erdélybe betörő románokat 1916 őszére a történelmi határokon túlra szorították, és még abban az évben elfoglalták Bukarestet.

⚔️ Az olasz fronton többször is visszaverték az ellenséges támadásokat az isonzói csatákban, 1917-ben pedig Caporettónál áttörték az olaszok vonalát.

🪖 A háború végén a magyar katonák mindenütt idegen földön álltak, ellenséges erő nem tartózkodott az ország területén.

Szükséges hangsúlyozni: mindez a németek kifejezett akarta ellenére történt! Az ún. „népbírósági” perek során is elhangzott Keménytől, hogy: „[.…] én Wallenberggel szinte baráti viszonyban voltam. Wallenberg összes ügyeit, melyek a menleveles zsidókra vonatkoztak és a törvényes rendelkezésen belül voltak, mind el is intéztem. Ezen kívül a feleségem a Svéd Vöröskereszt útján érintkezésben volt Wallenberggel, és sok esetet – amikor én nem értem rá – közvetlenül ő intézett el, például Batizfalvy rendőrfőtanácsossal […]. Megjelent nálam Orendy és Láday ezredes, és megkérdezték, van-e tudomásom a feleségem közreműködéséről. Mondtam, hogy van, és hogy ezek mindig törvényes keretek között, vöröskeresztes működésből folynak. Közölték velem, hogy különböző politikai tényezők kifogásolják. Én vállaltam a felelősséget, kijelentve, hogy mindent jelentettem a Nemzetvezetőnek, ő minden intézkedésemet helybenhagyta.”

De tudunk arról is, hogy folyamatos kapcsolatban volt Angelo Rotta vatikáni nunciussal is. A vele folytatott megbeszéléseken elhangzik, hogy: „A hungarista kormány a magyar nemzet aszemita felfogását vallja, amely szerint a magyar nép nem képes és nem hajlandó a zsidósággal együtt élni. Ennek megfelelően a maga részéről hozzá fog járulni ahhoz, hogy a háború után a zsidóság új hazájába Magyarországról is áttelepedjék. Addig azonban a zsidóság a magyar állam munkaerejét képezi, a magyar nemzet célkitűzéseinek szolgálatában dolgoznia kell, most annál is inkább, mert eddig szinte kizárólagos haszonélvezője volt a magyar nemzet erkölcsi, anyagi és szellemi jólétének. Ennek alapján kijelentheti, hogy a zsidóságot Magyarország nem deportálja. [...] A zsidósággal szemben a magyar kormány álláspontja, hogy a kérdést humánusan és igazságosan kezeli, a velük való bánásmód azonban az ő magatartásuktól és a magyar lakosság ellen az ellenség részéről esetleges foganatba tett terrortámadásoktól is függ.”

Kemény Gábor december 22-én hagyta el minisztériumával együtt Budapestet, és Szombathelyre tette át székhelyét. A hungarista kormány 1945 márciusának végén a Német Birodalom területére távozott, minisztertársaival együtt Kemény is Mattseeben került amerikai fogságba. Az amerikaiak azonban kiadták a már szovjet megszállás alá került Magyarországnak, hogy aztán azok állhassanak rajta bosszút, akik közül többeket is megmentett.

Még a baloldali kötődését és a zsidó származását is vállaló történész, Karsai László szerint is „teljesen alaptalanul” vádolták a „hevenyészve összeállított, tárgyi tévedésektől sem mentes vádiratban”. Ennek ellenére halálra ítélték. A koncepciós ítéletet 1946. március 19-én hajtották végre.

A történelmi igazságtétel, a rehabilitáció a mai napig várat magára, de talán lesz még szebb magyar jövő.

ℹ️ Henney Viktor, a Kuruc.infon megjelent írása nyomán

📖 Felhasznált irodalom: Újváry Gábor: Antiszemita zsidómentők? - Hóman Bálint, Zsindely Ferenc, Makkai János, Mester Miklós és Kemény Gábor 1944-es szerepének előzményei

📷 A Szálasi-kormány tagjai (ülősor balról a második Kemény Gábor)

Egy elfeledett életút: Kemény Gábor, a "zsidómentő" hungarista külügyminiszter

Báró Kemény Gábor életműve a magyar közönség előtt kevésbé ismert. Mindössze 36 évet élt. 1944/45-ben ő volt a Szálasi-kormány külügyminisztere, lényegében több 10 ezer zsidó köszönheti neki életét (főleg ha egyébként a hivatalos narratívából indulunk ki - a szerk.), "hálából" azonban kötelet kapott. Éppen a zsidóktól.

De lássuk részleteiben. Mindenekelőtt szeretnénk leszögezni, jelen írás semmilyen tekintetben nem kíván illeszkedni abba a szalonjobboldali sorba, amely azzal igyekszik "szalonképessé" tenni egy-egy történelmi személyt, vagy akár saját magát, hogy kijelenti, „hogy mentette a zsidókat”, ő maga pedig „nem antiszemita”, sőt, „zsidó barátai is vannak”. Ez teljes mértékben szánalmas, és még gyakorlati haszna sincs, a baloldal mindenképpen „nácizni” fogja azokat, akik akár csak néhány százalékban is eltérnek tőlük.

Másrészt a Hungarista Mozgalom, a hungarista kormány valóban nem tekintette talajgyökeres népcsoportnak a zsidókat a Kárpát-medencében, és valóban – a háború után – ki akarta őket telepíteni. Ez volt Szálasi Ferenc aszemitizmusának alapja. Ahogy maga Szálasi Ferenc írta Út és Cél c. munkájában: „[…] a zsidóság nem vallás, hanem faj, éspedig az az idegen fajú népcsoport, amely soha közösséget a magyar sorssal nem vállalt, soha semmiféle áldozatot ezért a közösségért nem hozott [.…] Ezért a Hungarizmus nem az antiszemitizmust (zsidóellenességet) hirdeti, hanem az aszemitizmust (zsidómentességet.)” Azonban ezt semmi esetre sem kegyetlenkedésekkel, gyilkosságokkal akarta elérni, ezt már csak azért sem tette, mert a hungarista eszmerend erkölcsi alapja a kereszténység. Ilyen nézőpontból kell vizsgálnunk Kemény Gábor tevékenységét is, s persze azért, mert a történelmi igazságosság elve ezt megköveteli.

Kemény 1910. december 14-én született Budapesten. Tagja volt a nemesi Kemény családnak, amely Kemény Simontól eredeztetik. A család a birtokait a trianoni békediktátum miatt elvesztette. Mielőtt politikai pályára lépett, főszolgabíró volt. 1936-ban mint móri főszolgabíró jogi eljárásokat kellett folytatnia a nyilasok ellen, így ismerkedett meg Szálasi Ferenc nevével, amelynek az lett a következménye, hogy 1939-ben csatlakozott a nyilasokhoz, nem sokkal később pedig már 8 hónapos börtönbüntetést is kiszabtak rá politikai tevékenységéért.
1941-től pedig már Szálasi megbízásából a Nyilaskeresztes Párt külügyi vezetője lett. Erre az is alkalmassá tette, hogy számos nyelven beszélt tökéletesen. Kiemelendő és fontos, hogy 1943 májusától 1944 májusáig harcolt a keleti fronton.
1944. október 15-én a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom átvette a hatalmat, báró Kemény Gábor pedig a Szálasi-kormány külügyminisztere lett.

Kétségkívül mai napig élő vád és makacsul tartja magát, hogy a Szálasi-kormánynak „köszönhetően rengeteg ártatlan zsidó halt meg a második világháború utolsó éveiben”. Hogy ez mennyire a háború utáni kommunista propagandára épül, azt Kemény Gábor tevékenysége is bizonyítja. A háború alatt Kemény minden lépését Szálasi Ferenccel egyeztetve, az ő jóváhagyásával tette. Ebből nézzünk egy párat. Kemény kezdeményezésére – amelyet ezúttal is jóváhagyott Szálasi – 1944 novemberének első hetében a Duna pesti oldalán, a Pozsonyi út és a Szent István park környékén megszervezték a menlevéllel rendelkező zsidóknak a nemzetközi gettót, majd november végén a többi Budapesten élő zsidónak a nagy gettót is, amely a Dohány utca, Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és Károly körút által határolt területen működött. Továbbá felemelték a védlevelekkel ellátott zsidók számát.

A szovjet NKVD által bevetett zsidó partizánok Kárpátalján (1939-1944)

Az 1997-ben kiadott Ukrajna Emlékkönyve. Kárpátontúli terület 1. című könyv több olyan zsidó személyt vett nyilvántartásba, akik 1939-től az illegalitásban, ellenállásban részt vett, majd a magyar hatóság által letartóztatott, halálraítélt ellenállók, partizánok voltak, akik beszervezett szovjet ügynökként tevékenykedtek. Az NKVD műveleti tisztjei olyan megbízhatónak, baloldali beállítottságúnak elkönyvelt személyeket válogattak ki, akik elvégezték az antifasiszta tanfolyamot, átestek a harci kiképzésen és a szovjet hírszerzés szolgálatába álltak. A katonai felderítő és illegális csoportok tagjaiként aktív harcot folytattak a magyar állam ellen, a Szovjetunió javára kémkedtek, a szovjet hírszerzés számára adatokat gyűjtöttek a magyar honvédségről, a helyőrségekről, azok létszámáról, a felszereltségről, az Árpád-vonal építéséről, a vasúti hidakról, az állomásokról, a lőszeraktárakról és egyéb katonai bázisokról.
Az ügynöki munkát már 1939-1941 között beindították, az információt szállító futárok a szovjet-magyar határon oda-vissza jártak.
1941-1944 között ejtőernyős csoportokat vetettek be, ezek egy részének a hatóságok a nyomára bukkantak. A csoport vezetőit a haditörvényszék halálra-, vagy börtönre ítélte.

Schönberger Dávid partizán - Bírósági ítélet alapján kivégezve: Ungvár, 1942. július 31. Leisman Jenő partizán - Bírósági ítélet alapján kivégezve: Nagyszőlős, 1944. június 17.
Schwarz Mór partizán - Bírósági ítélet alapján kivégezve: Nagyszőlős, 1944. június 17.
Weiss Mendel partizán - Bírósági ítélet alapján kivégezve: Tekeháza, 1944. június 17.
Weiss Sámuel partizán - Bírósági ítélet alapján kivégezve: Feketeardó, 1944. június 17.

ℹ️ Dupka György: „Ne ítéljetek el...!" Zsidó népirtás, antiszemita üldözés Kárpátalján a náci és a kommunista eszmék nevében (1938-1991). Kárpátaljai Magyar Könyvek 238. Ungvár-Budapest, Intermix 2015., 150-151. o.

Az 1956-os magyar szabadságharc legegyszerűbb fegyvere a benzines palack, az úgynevezett Molotov-koktél volt. A felkelők szinte mindenhol sikeresen harcoltak vele, de leghatásosabban a Corvin-köz védői alkalmazták, akik saját készítésű benzines palackjaikkal több szovjet harckocsit is megsemmisítettek a József körút és az Üllői út találkozásának térségében.

https://csarnaimark.blog.hu/2024/11/03/benzines_palackokkal_a_szovjet_harckocsik_ellen

80 éve - Tassonyi Edömér százados és ejtőernyősei megvédik Budapestet ⚔️

1. november 2-án a magyar 1/I. ejtőernyős-zászlóalj (parancsnoka Tassonyi Edömér százados) Dunaharasztinál foglalt védőállása ellen 20 óra körül a szovjet 15. gárda-gépesítettdandár tört előre 20 harckocsival. Az Ócsáról Soroksár felé vezető út mentén a 13. gárda-gépesítettdandár nyomult Budapest felé további 20-40 páncélossal. Marosújvári Géza zászlós erre így emlékezett:

„[…] megkezdődött a szovjet páncélosok támadása, amely hamarosan elérte az állásaink előtt húzódó harckocsiárkot. Az élen haladó kb. öt darab T–34-es a felrobbantott híd előtt megtorpant. Ez a néhány perces megállás elég volt arra, hogy a híd közvetlen környékén beásott páncélelhárítók páncélököllel mind az öt harckocsit kilőjék.”

Nagy Árpád ejtőernyős főhadnagy az alábbiakat rögzítette a támadással kapcsolatban:

„A Budapest ellen törő első és legelszántabb roham sorsa alig 10 perc alatt eldőlt. Az ejtőernyős fiúk úgy kushadtak a lövészlyukakban, hogy még a sapkarózsa sem látszott belőlük. A páncélosok gyanútlanul közeledtek a csendesnek látszó vidéken, amikor megmozdultak a göröngyök, megindultak a kukoricaszár kúpok, a fák tövéből kísértetiesen ordító fantomok pattantak föl, és az alig 100 m-re lévő harckocsik kezelői még fel sem ocsúdhattak, máris körülugrálták őket, mint a halál angyalai, az esernyős rémek. Kifújtak a Faustok csövei, és a páncéltornyokon, hernyótalpakon egymás után robbantak a faustfejek, leemelve a tornyot, szétszaggatva a hernyótalpat, szénné égett várakká változtatva az erődöket az előbb még büszke vöröskatonákkal. Alig telt bele tíz perc, már ott lapítottak a fiúk az árokban és vicsorgó foggal várták a támadó orosz gyalogságot. […] A páncélosroncsok kísértetiesen füstölögtek állásaink előtt – és a gyalogság nem jött. Maga a látvány elég volt nekik belőlünk, egy életre. Hiába ordítoztak hátul a politrukok, hiába berregett fel a visszaözönlőkre néhány túlbuzgó politikai biztos géppisztolya, fél órával a támadás megindulása után, messze kilométerekig nem lehetett élő oroszt látni Dunaharaszti – Sorokság térségében.”

Tassonyi Edömér százados 1/I. ejtőernyős-zászlóalja 1944. november 2-8. között Dunaharaszti és Soroksár körzetében igazoltan 14 szovjet páncélost semmisített meg közelharcban (páncélököllel és páncélrémmel). A zászlóaljparancsnokot nyolchavi kiváló parancsnoki teljesítményéért soron kívül őrnaggyá léptették elő.

📷 Kilőtt szovjet T–34/85 harckocsik Dunaharaszti körzetében (Magyar Futár, 1944)

ℹ️ HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum

Az 1956. október 30-ai Köztársaság téri történések a Kádár-rendszer legfőbb hivatkozási alapjai voltak. Egészen 1989-ig az úgynevezett Fehér könyvében írtak voltak az irányadók, és a pártház ostroma csak és kizárólag az „ellenforradalmi csőcselék” véres tobzódásaként volt interpretálható. A pártház ostromát azonban az ávósok akciói provokálták ki.

A pártházba beszállásolt ávósok nem elégedtek meg a védelmi feladatokkal. Várkonyi György alhadnagy szakasza már október 24-én kitört az épületből, és három civilt magukkal hurcoltak. Ezt az akciót még Orbán Miklós ezredes, a BM belső karhatalmi egységeinek parancsnoka is elmarasztalta, arra utasítva Várkonyit, hogy a fegyverek használata csakis a védelmi feladatokra korlátozódjanak.

Az ávósok azonban Orbán Miklós utasítása ellenére október 25-én ismét civileket üldöztek a téren, Tompa Károly hadnagy parancsára pedig tüzet nyitottak a pártházból.

Az MDP budapesti pártbizottsága tudott a fővárosi tömeghangulatról, ennek ellenére a Köztársaság téri székházban továbbra is kommunista agitációs iratokat és röplapokat nyomtattak.

Október 28-án a kormány bejelentette az ÁVH feloszlatását. Ennek értelmében a Köztársaság-téri pártszékházba vezényelt ávós alakulatokat is le kellett volna szerelni és szélnek ereszteni, ám erre sem Mező Imre, a budapesti pártbizottság másodtitkára, sem pedig a pártházban lévő ávós-alakulatok parancsnokai nem voltak hajlandók. Az, hogy még ekkor is fegyveres ávósok tartózkodtak a pártházban, nyugtalanítólag hatott. A pártház körüli civilek elleni akciók pedig csak fokozták a felháborodást. Mindezek mellett nem elhanyagolható tény az sem, hogy az ÁVH a kommunista párt terrorszervezeteként éveken keresztül félelemben tartotta a magyar lakosságot. Az ÁVH állománya végezte a koncepciós perek megszervezését. Ők intézték az 1950-ben kezdődő kitelepítéseket, ellátták az internálótáborok őrzését. Az ávósok hírhedtek voltak kegyetlenségeikről és különösen durva módszereikről. A kihallgatások során a legembertelenebb fizikai és lelki kényszert alkalmazták a letartóztatottakkal szemben. A lelki kínzások egyik példája a hozzátartozók megkínzásával, megölésével való fenyegetés volt. Nem volt olyan család Magyarországon, amelyiket ne érintette volna az 50-es években állami szintre emelt és az ÁVH által fenntartott terror.

Az ÁVH feloszlatását kimondó kormánydöntés után egyre jobban terjedni kezdett a felkelő csoportok között, hogy a Köztársaság tér az utolsó „ávós ellenálló góc”. Október 29-én az esti órákban fegyveres felkelők kisebb csoportja kezdett gyülekezni a Köztársaság téren, akikre Tompa és Várkonyi ávósai tüzet nyitottak. A pártházból leadott sortűz több embert megölt, és az ávósoknak sikerült foglyokat is ejteniük, ezzel mintegy kiprovokálva maguk ellen a másnapi eseményeket. 

Október 30-a reggelén egy nemzetőr csoport – a két nappal korábbi feloszlatásra hivatkozva – csupán megadásra szólította fel az ávósokat, mire ők tüzet nyitottak és kézigránátokat hajítottak az épületből. A reggeli lövöldözésnek gyorsan híre ment. 

A hír hallatán a közeli és mintegy 200 fős Baross téri felkelőcsoport parancsnoka, Nickelsburg László elhatározta, a csoportjával a nemzetőrök segítségére siet, hogy egyesült erővel fegyverezzék le a makacsul ellenálló ávósokat. Ekkor már városszerte elterjedt az a hír, hogy a Köztársaság téri pártház alatt kiterjedt kazamata-börtönrendszer rejtőzik, amiben az ávósok foglyai sínylődnek. A pártház elleni akcióban a foglyok kiszabadítása is komoly szerepet játszott.

Az ávósok ostromot megelőző akciózásai, a halálos áldozatok és az ország több településén – mint pl. Mosonmagyaróvárott, vagy a Kossuth téren – leadott sortüzek voltak a kiváltó okai a pártház október 30-ai ostromának, illetve az ávósok ellen fordult népharagnak.